Aki legalább bulvárhír szinten érdeklődik az elméleti fizika iránt, annak emlékeznie kell, hogy Michio Kuku, a japán származású, amerikai elméleti fizikus nevéhez két dolog is kapcsolódik. Az egyik a húrelmélet, a másik pedig szenzációt kreáló hajlama. Egyenesen imádja meghökkenteni a nagyérdeműt. Legújabb könyvét, a Jövő fizikáját már lefordították magyarra, de nem hiszem, hogy sokan olvastátok volna.

Ebben a műben Kaku túllicitálta saját magát is. Legmeglepőbb kijelentése: Az (emberi) örök élet nem sérti a fizika (értsd a világmindenség alap) törvényeit. Ha pedig nem sérti – így a logikus következtetés – akkor nem is lehetetlen, csak ki kell várni, mire az Ember kitalálja a módját, mert ugye a mindenható technológia előbb vagy utóbb mindent megold.

Persze mi nagyon jól tudjuk, hogy a „fejlődés” nem tarthat örökké, sőt nagyon is hamar be fog következni, vagy talán már be is következett az egyhelyben topogás, majd a visszazuhanás, de sokan úgy tesznek, vagy talán el is hiszik, hogy a „fejlődés” folytatódik a végtelenségig. Ha tehát Kaku munkásságát objektíven akarjuk értékelni, akkor rövid időre fel kell függesztenünk a Növekedés határai elképzelést. Menjünk bele a játékba, és fogadjuk el, hogy a “fejlődés” töretlenül a végtelenségig folytatódik. Na akkor mi van?

Kaku könyvében pajkosan előléptette az embert istenné, na persze görög istenekre gondolt, mert a 2100-as év embere mitológiai tulajdonságokkal fog rendelkezni. Apollo erejét a Napból nyerte, Zeusz át tudott változni hattyúvá, Vénusznak tökéletes teste volt. Kaku szerint az unokáink mind erre képesek lesznek, kvázi istenekké válhatnak.

A fizikus jól bánik a szavakkal, ügyesek a hasonlatai, a párhuzamairól már nem is beszélve. Szerinte az „okos telefon”mintájára az okosság ott lesz mindenütt, ahogy ma az elektromosságba botlunk éjjel-nappal, mert teljesen körülvesz minket. Nos, 100 év múlva az „intelligencia” fog minket körülvenni. Kapunk rá példákat is. El akarunk valahova utazni? Csak rá kell gondolnunk és a gépkocsink már elő is állt, és megindul velünk oda, ahová menni akarunk pusztán csak azért, mert gondolunk rá. Mindenkinek lesz egy mindent tudó kontaktlencséje, ami egyfajta interface (összekötő) az ember és a külvilág között. Ha valakivel beszélgetni kezdünk, az illető életrajza fel fog számunkra villanni. Sajnos a biológia nem befolyásolható, tehát 100 év múlva is használni fogjuk a vécét, de annak extra funkciói lesznek. Ürülés közben ki leszünk analizálva, valahogy úgy, ahogy mostanában labor vizsgálatra megyünk. Szarás közben a vécé ki fogja értékelni testünk működését. Hormon szintjeinket, az antitesteket a vérben, és a vizeletünkben található anyagokat. Ez úton minden kifejlődésben lévő rendellenesség, például a rák, időben felfedezhető és megelőzhető. De ez nem minden. Mivel a rendellenességek helyreállítását irányító gének már ma ismeretek, Kaku szerint ezen ismeret is fel lesz használva az egészség helyreállítására. Ez összességében azt jelenti, hogy a halál elöl meg lehet szökni. Íme, az örök élet. De piszkáljuk meg kicsit a részleteket. Ülök a vécén és közben kianalizál a…. szóval ki leszek analizálva és megtudom az eredményt. Hogyan tovább? Kaku szerint ott a helyszínen szólni kell a tapétának, hogy…. Bocsánat, a tapétának? Igen, hiszen minden „okos” lesz, a tapéta is. Tehát kedves tapéta orvoshoz kellene mennem! Erre a tapétán megjelenik egy orvos, úgy ahogy ez manapság az okos telefonokon történik. Szóval megjelenik valami, ami orvosnak néz ki, orvosként beszél, de valójában csak animáció. Szóval ez az orvos elmagyarázza mi az ábra, és minden releváns kérdésre válaszolni fog 99 százalékos megbízhatósággal.

Csakhogy, ha senki nem hal meg, vagy legalább is csak nagyon kevesen, akkor mi lesz a helyzet a gyerekvállalással? Kaku válasza erre némileg homályos, mert szerinte statisztikai tény, hogy minél jobb életkörülmények között él az ember annál kevesebb gyereknek ad életet. Ez ideig igaznak bizonyult, de én például egyáltalán nem látom biztosítottnak, hogy az örök élet (elméleti) beköszöntése után nem fog kelleni szabályozni a gyermekvállalást. Ez azonban meglehetősen bizonytalan, mert ha az emberiség meghódítja a szomszédos csillagokat, akkor nem csak lehetséges a szaporodás, de egyenesen kívánatos. Azonban Kaku ennél is fontosabbnak tartja az energiát, nem csak, mint felhasználható erőforrást, de mint civilizációs osztályozást is. Jelenleg ugyanis tartunk az általa kreált fogalom, a „planetáris civilizáció” felé. Ez azt jelenti, hogy a bolygón létező összes energiát magunk alá gyűrünk: földrengés, vulkánkitörés, minden.

Szóval, aki ennél többet akar álmodozni, az megveheti a könyvet. Ja, igen, nem kapok jutalékot, ez nem minősül hirdetésnek.

Forrás: http://www.antalffy-tibor.hu/?p=8117

A pápa emberei c. történelmi kalandregény főszereplője tulajdonképpen II. János Pál Pápa, noha alig jelenik meg a könyvben. A könyvben szereplő számos karakter – múltban és jelenben egyaránt – mind a személye körülötti rejtélyeket kutatja: kik és miért akarták a halálát, miért volt ő olyan hihetetlenül jó vallási vezető, és a katolikus egyház vezetőjeként erőskezű, és racionális egyéniség. A pápa emberei nem csak témáját tekintve jelent különlegességet, hanem abban is, hogy a több szálon futó események sokszor különböző történelmi időkbe és helyzetekbe kalauzolják az olvasót.

A regény 2005-ben kezdődik, mert a Hágai nemzetközi bíróságnak is dolgozó Tom és fejvadász csapata akaratlanul is egy különleges feladat közepén találja magát: Egy 1940-es Katyni közelében történt mészárlás kapcsán keletkezett tömegsír rablóinak leleplezése után az lesz a feladatuk, hogy tárják fel II. János Pál ellen 1981-ben elkövetett merénylet igazi részleteit. Az összefüggések megdöbbentők. Nyomozniuk kell a múltban és a jelenben: megtalálni és leleplezni egy bonyolult összeesküvés még élő szereplőit, mindezt úgy, hogy a rendelkezésükre álló XXI. század technikái mit sem érnek, a hidegháborús világ KGB irányította aktáinak feltárásában és a letűnt Szovjetunió bérgyilkosai ellen.

„A titok hatalmas erő, a mi éltető erőnk. Nem akarunk rejtély nélküli világot, azt viszont nem viseljük el, ha az állam titkolózik. Miért kutatja Tarjányi Péter is rendületlenül a hatalom titkait? Mert nem szereti, ha nem értünk, hanem ellenünk titkolóznak” Kálmán Olga (ATV)

A sóvárgás démonában Máté Gábor, a világhírű tudós a klinikai tapasztalatok és a legfrissebb tudományos eredmények segítségével elemzi a függőségeket, és segíteni próbál, hogy felszabadulhassunk az érzelmeinket és viselkedésünket uraló erők alól.
Dr. Máté Gábor 1944-ben született Budapesten. Családjával 1957-ben vándorolt ki Kanadába. Több mint húsz évig családorvosként dolgozott, hét évig volt a Vancouveri Kórház orvosi koordinátora, jelenleg drogklinikákon és egészségügyi központokban végzi munkáját.
Célkitűzése, hogy felhívja a figyelmet a betegségek tágabb összefüggéseire.

Tudósítás a könyvbemutatóról itt olasható.

Kozák Dániel ezeknek az Achilleus-narratíváknak, "másik pajzsoknak" az egyikét vizsgálja: Publius Papinius Statius Achilleis című befejezetlen eposzát, mely a görög hős gyermekkorát beszéli el, többek közt azt az epizódot, melyben Achilleus lánynak álcázva bujkál Skyros szigetén. E sok tekintetben rendhagyó római eposzt az utóbbi évtizedek irodalomtudományos érdeklődésű klasszika-filológiája mintegy újra felfedezte a maga számára mint olyan költői szöveget, mely kivételesen jól példázza az antik epika és epikus nyelv intertextuális természetét. A kötetben közölt interpretációk fő kérdése, hogy milyen szerepet játszhat a görög és római irodalmi hagyomány az Achilleis értelmezésében, és hogy a tradíciót alkotó szövegekkel folytatott párbeszéd miként válik maga is eszközévé a hagyományt mint jelenséget, és kifejezetten az Achilleus-hagyományt önreflexív módon tárgyaló költői beszédnek. A kötet függelékként tartalmazza a magyarul eddig nem olvasható Achilleis prózafordítását is.

Kozák Dániel klasszika-filológus, az ELTE BTK tanársegédje. Fő kutatási területe a római, elsősorban pedig az ezüstkori epika.

King takes his protagonist Jake Epping, a high school English teacher from Lisbon Falls, Maine, 2011, on a fascinating journey back to 1958 - from a world of mobile phones and iPods to a new world of Elvis and JFK, of Plymouth Fury cars and Lindy Hopping, of a troubled loner named Lee Harvey Oswald and a beautiful high school librarian named Sadie Dunhill, who becomes the love of Jake's life - a life that transgresses all the normal rules of time. With extraordinary imaginative power, King weaves the social, political and popular culture of his baby-boom American generation into a devastating exercise in escalating suspense.
According to King, the idea for the novel came to him in 1971, eight years after the Kennedy assassination and just before the release of his first novel, Carrie. He was going to title it Split Track. However, he felt a historical novel required more research than he was willing to do at the time, and greater literary talent than he possessed. Like his 2009 novel, Under the Dome, he abandoned the project, returning to the story later in life.

****

Az időutazásnak egyetlen komoly hátulütője van: ha Jake visszatér, majd valamiért újra visszamegy a múltba, visszaállnak az eredeti körülmények, vagyis olyan, mintha beavatkozása meg sem történt volna.

Arra kéri Jake-et, hogy előzze meg az amerikai és a világtörténelem egyik legfontosabb eseményét: azt, hogy Lee Harvey Oswald megölje John F. Kennedy elnököt. Erre utal a regény címe is: 1963. november 22-ére, a gyilkosság dátumára.
Jake főpróbát akar tartani, mielőtt visszamegy 1963-ba. Felveszi a George Amberson nevet és visszamegy 1958-ba, amikor is az iskolája pedellusának családját kiirtotta az apa. Jake célja, hogy megakadályozza a gyilkosságot és megmentse a családot. Kezdetét veszik a bonyodalmak: szerelem, egy bosszúra éhes férj felbukkanása és gyilkosságok. Jake egyre kevésbé tudja eldönteni, áldja-e vagy átkozza barátját azért, amiért rábeszélte az időutazásra.
King elmondása szerint 1971-ben, nyolc évvel Kennedy meggyilkolása után jutott először eszébe a könyv alapötlete. Eredetileg a Split Track címet szánta a műnek, ám megírásába végül nem vágott bele, mert úgy érezte, túlságosan nagy erőfeszítésre késztetné és még nem elég tehetséges ahhoz, hogy véghezvigye.

Angol nyelvtudás (szókincs) fejlesztésére is kiváló, mivel King viszonylag egyszerű nyelvezetet használ. Kizárólag a történetre koncentrál, a mondatoknak nincs másodlagos jelentése, tehát könnyű megérteni és értelmezni.

Forrás: http://www.spanyolnatha.hu/uj-lapszam/papir-vaszon-deszka/3d-a-festeszetben-br-nicolaas-matsier-konyverol/3110/

A könyv mindegyik főhőséről elmondható, hogy megvolt benne az ambíció és a kíváncsiság, de emellett mindegyik felfedező rendelkezett még legalább egy, a pályája alakulását döntően befolyásoló tulajdonsággal is. A kettős spirál társfelfedezője, James Watson különösen sikerorientált volt, de a szerkezetkutatás lehetőségeire vonatkozó tájékozatlansága is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy kezdeményezze a DNS szerkezetének meghatározását. A 20. század egyik legnagyobb kémikusa, Linus Pauling döntő felfedezést tett a fehérjék szerkezetére vonatkozóan, és sikerében nagy szerepe volt versenyszellemének. Gertrude Elion családtagjai olyan betegségekben haltak meg, amelyek nem sokkal később gyógyíthatók lettek. Elion egész pályáját a gyógyszerkutatásnak szentelte.

A ma már rutinszerűen végzett mágneses rezonancia képalkotást elsősorban két olyan tudósnak köszönhetjük, akik megkésve indultak a tudományos pályán, de később képesek voltak tudásukat egy addig feltáratlan területen kamatoztatni. Sherwood Rowland szinte akaratlanul ismerte fel annak a veszélyét, hogy bizonyos vegyületek tönkreteszik a földi életet védő ózonréteget. Vonakodva bár, de a környezet megmentésének egyik legeredményesebb szószólója lett. Ezek és a hasonló példák emberközelségbe hozzák a tudományos felfedezéseket és a felfedezőket. Rajtuk keresztül az olvasó szinte szórakoztató módon tájékozódhat olyan felfedezésekről, amelyek modern életünk mindennapjait is befolyásolják.

A könyvet számos illusztráció gazdagítja. A magyar kiadás előszavát az a Georg Klein (Klein György) biológus írta, aki 1957 és 1993 között tagja volt az orvosi Nobel-díj Bizottságnak. Az előszó szerzője a híres tudós és író Carl Djerassi, a beköszöntőt a Nobel-díjas Harold Kroto, a bevezetést pedig a Nobel-díjas Robert Curl írta. A kötet angol nyelvű eredetijéről nyolc Nobel-díjas és hét további híres tudós nyilatkozott elismerően.

Hargittai István akadémikus, kutatóprofesszor, a közelmúltban nagy közönségsikert aratott Teller című mű szerzője, kémiai tárgyú könyvei mellett az elmúlt évtized olyan elismert műveinek szerzője, mint a magyarul is megjelent Doktor DNS: Őszinte beszélgetések James D. Watsonnal; Az öt világformáló marslakó; Képes szimmetria (Hargittai Magdolnával); Út Stockholmba: Tudósok és Nobel-díjak; Életeink: Egy tudományos kutató találkozása a 20. századdal; Szimmetriák a felfedezésben (Hargittai Magdolnával).

Forrás: http://akkrt.hu/1283/tudomany/tudomany_es_technikatortenet/ambicio_es_kivancsisag_avagy_mi_hajtja_a_tudomanyos_felfedezoket

A természeti és a társadalmi folyamatokat együttesen vizsgálva az is jól érzékelhető, hogy a társadalmak formálásában legnagyobb befolyással bíró erők, így a politikusok és a gazdasági vezetők többsége úgy hozza meg döntéseit, hogy megoldásaiban az új kihívásokra, többnyire nagyon magabiztosan, a korábban jól bejáratott, megszokott régi válaszokat adja.

Aki több mint negyven évet töltött el társadalomkutatással, azt ez az állapot nyugtalansággal tölti el. S talán immár a kétkedés luxusa is megengedhető számára, hiszen gyakran megválaszolatlan kérdéseihez rendelkezésére állnak a rizikótársadalom és a második modernizáció témakörében a világ legkülönbözőbb részein eddig végzett felmérések arzenálja. A szerző ezek közül mintegy 430 forrásmunkát hivatkozik meg. Jelen kötet e kutatások tematikus feldolgozásának eredményeként készült el, mindenkor az alcímben megjelölt témakörre összpontosítva.

Az előbb felvázoltakból következik számos dilemma, aminek körbejárására vállalkozik e könyv írója. Valamennyi kérdést megelőzően fogalmi tisztázásra kerül sor.

Ilyen kérdések például a következők:

• Milyenek az esélyei a növekedésnek, a sokat hangoztatott fenntartható fejlődésnek?
• Milyen természeti változások várhatók az emberi környezet alakulásában, s e valószínű változásokra a különböző döntéshozók milyen jellemző válaszokat adnak?
• Mi a jövője a nemzetállamoknak a megállíthatatlan globalizációs folyamatban? A kihívásokra melyek a jelenleg jellemző válaszok, s ezeknek milyen következményei várhatók?

Konkrétabban:

• A környezeti „túllövésnek” kik a haszonélvezői, kik a kárvallottjai, melyek a valódi okok, s vannak-e valóban hatékony megelőzési módszerek?
• Figyelembe véve Európa népességének elöregedését, továbbá azt a felelősséget, amit az ún. civilizált világ visel a „harmadik világba” sorolt országokkal szemben, milyen következményekkel kell számolnia az ún. Európa-erőd híveinek?
• A korrupciónak, a feketegazdaságnak melyek a valódi okai, s vannak-e valóban hatékony megelőzési módszerek?
• A terrorizmusnak melyek a – kifejezetten nem vallási – indítékai, s ezekre adhatók-e egyáltalán jó válaszok? Ha igen, melyek azok?
• Mi valójában a szervezett bűnözés, s kik ennek gerjesztői?
• Milyen következményei vannak és lesznek a jelenlegi drogstratégiának, figyelembe véve az egyéb kábító hatású szerek kezelését is? Kik a haszonélvezői és a vesztesei a jelenlegi helyzetnek?
• Az USA prohibíciós, és ezt mintegy fél évszázaddal követő gorbacsovi alkohol- és kábítószer-ellenes törvény kudarcának és következményeinek ismeretében tényleg komolyan gondolható, hogy a jelenleg világszerte alkalmazott, irdatlan pénzekkel támogatott prevenciós és drogüldözési stratégia sikerre vezethet? Vajon ki él meg jobban: aki a kábítószert előállítja, aki forgalmazza, aki mindezt üldözi (nevesítve: az államok fizetett szolgái)? Kik a kárvallottak, melyek a droghasználatot kiváltó okok, s vannak-e valóban hatékony megelőzési módszerek?
• Mi a célja és mit ér a büntetés? Mely területeken, és milyen mértékben tekinthető hatékonynak a büntetés, s melyek azok az életterületek, ahol ma már nyilvánvalóan a több ezer éves múltra visszavezethető büntetési szisztéma kudarcot vallott?
• Kiknek, miért, és milyen távon érdeke a deviánsnak címkézett jelenségek, tettek bűncselekménnyé minősítése, s a büntetések szigorítása a kiváltó okok felszámolása nélkül?
• Ha a kis bűnöket szigorúan büntetjük, mi történjék a sokszorosan súlyosabb bűnökkel? Büntethetők-e ez utóbbiak egyáltalán, s ha nem, akkor mit kezdjünk velük?

Az olvasó a kérdések feloldását a kozmopolita kriminológia szemléletének meghonosodásában találja meg.

Forrás: http://www.irkferenc.hu/?i=55

Ami igaz, az igaz: az Athenaeum Kiadó szép kis reklámot körített a könyv köré. A majdnem két hónapig tartó kampány során szép fokozatosan érkeztek az infók: az elsőkönyves szerző egycsapásra világhírűvé vált, a kötet a kritikusok kedvence lett, és végül az utolsó héten előkerült a borító is. Azt pedig senki nem gondolta, hogy a vicces és egyben figyelemfelkeltő szlogen lesz a könyv címe is. Magáról a történetről a kötet megjelenése után sem lehetett túl sokat megtudni, lévén, hogy a Rejtőre és a Svejkre való utaláson kívül csak annyi derül ki róla, amit az olvasók a cím alapján is sejteni vélnek. Ezek után számomra természetessé vált, hogy nekem ez a könyv kell.

Allan Karlsson egy svédországi öregek otthonában tölti az idejét, mikor is a századik születésnapján úgy dönt, hátrahagyja addigi életét, és az ablakon keresztül távozza újabb kalandokat keres magának. Útja egy buszállomásra vezet, ahol egy fickó egy bőröndöt bíz a gondjaira. Allan gondol egyet, és a bőrönddel egyetemben felszáll az első buszra, ami olyan messzire viszi, ameddig csak van rá pénze. A bőröndös fickó azonban nem igazán szereti, ha átverik, így az öreg nyomába ered, hogy visszaszerezze jogos tulajdonát. És ezzel kezdetét veszi Allan fantasztikus utazása, amelynek során számos embert megismer, akik hasonlóan zakkantak, mint ő. És mindeközben visszatérünk az időbe, egészen pontosan 1905-ig, amikor a kis Allan napvilágot látott, hogy aztán szép lassan megismerhessük ennek a százéves embernek az élettörténetét.

Az igazság szerint nagyon nehezen tudtam ráhangolódni erre a könyvre. A történet eleje - ahogy a kiadó felhívja erre a figyelmet - valóban kissé unalmas, lassú folyású. Azonban ahogy telik az idő, és az olvasó egyre jobban megismeri Allant, annál inkább kezdi megszeretni ezt a szimpatikus öregembert, aki élete során soha nem panaszkodott, soha nem várt semmit a világtól, csak hogy tudjon mit enni, inni és legyen hol aludnia. Végtelen optimizmusa már-már idegesíthetné az olvasót, ha nem lenne mellette olyan egyszerű, hogy bárki kérésére gyárt egy atombombát, ha szépen kérik, politikailag függetlenül.

A történelmi részek - bármennyire is szeretem magát a historizmust - néhol engem untattak. Főleg a legelején, amikor a kis Allan életét mesélte az író, és azt, hogyan került el Amerikába, majd Ázsiába. Egyszerűen túl sok volt számomra a szereplő, egy-kettőt nem is bírtam megjegyezni, hogy hol és mikor lépett be a képbe. Amikor azonban Allan nekivágott a Himalájának, onnantól kezdve a múltbéli események is izgalmassá váltak. Érdekes volt látni, hogyan köti össze egyetlen személyen keresztük a szerző a világ leghíresebb miniszterelnökeit és politikusait (hogy a különböző izmusokról ne is beszéljek).

Viszont azt sajnálom, hogy nem kapcsolódott szorosabban a múlt a jelenbéli eseményekhez. Vártam volna egy nagyobb fordulatot, amiért végig kellett olvasnunk a könyv felét kitevő életrajzot. Persze, a végkifejlethez szükséges volt bizonyos előismeret Allan életéből, de ettől függetlenül nem kellett volna Ádámtól és Évától indulni.

Na, de térjünk is rá a pozitív dolgokra, mert eddig bármennyire is az ellenkezője jött le, a könyv nagyon tetszett. Jó volt, hogy Jonasson nem csak Allenre fektette a hangsúlyt, ugyanolyan részletességgel kidolgozta az összes többi szereplőt: mindannyiuk gondolataiba bepillantást nyerhettünk, az életükben bekövetkezett fontosabb eseményeket is alaposan bemutatta. Szinte az össze hős szeretnivaló, még a vizsgálóbíró is, aki a kötet vége felé kis híján gutaütést kap a sok hülyeségtől.

A könyvnek van egy fajta humora, de ne olyat tessék elképzelni, mint ahogyan a borítófülön írják. Nem kacag fel az ember minden bekezdés után, inkább csak szolidan elmosolyodik a fordulatokon. Persze, lehet az kellett volna, hogy kissé fáradtabb aggyal lássak neki, amikor én is vevő vagyok mindenféle humorra, de gyanítom, ez sem sokat segített volna a dolgon. Ettől függetlenül én is úgy tekintek vissza rá, mint egy vidám regényre, amelyből - a főhősök korából kiindulva - sugárzik az életkedv. Mert bizony azok az események, amelyek hőseinkkel történtek, valóban nem mindennapiak, és mikor úgy gondoljuk, hogy már nem kerülhetnek nagyobb csávába, belekerülnek, és amikor odajutunk, hogy na, ebből már nem másznak ki, kimásznak.

A regény nyelvezete roppant egyszerű, inkább mesélős, semmint párbeszédekre alapozó. És jelen esetben a kiadó is kitűnő munkát végzett, látszik, hogy valóban az év könyvének szánták. A minőségi fordítás mellé, egy külalakra is igényes kötetet vehetünk kézbe. Bár jobban preferálom a kartonált könyveket, jelen esetben nagyon örültem a keményfedélnek. A borító pedig kellőképpen figyelemfelhívó - így szinte biztos vagyok a sikerben.

Kíváncsi leszek, hogy Jonasson milyen könyvet fog alkotni a közeljövőben: megmarad ugyanennél a stílusnál, vagy megpróbál újítani?

Forrás: konyvkritika.freeblog.hu

Könyvünk írása közben amiatt aggódtunk, hogy ha a nevetést darabkáira szedjük, megvizsgálva eredetét, okát, formáját, lélektanát és társas jellemzőit, elfelejtünk tiszta szívből nevetni. De nem így történt. Jókedvünk, humorérzékünk továbbra is a régi, s Milan Kunderával valljuk: „Nevetni annyit jelent, mint mélységesen élni.”

Kiknek ajánljuk ezt a könyvet? Az Isten ablakain kitekingetőknek, az életöröm kivételes birtokosainak, a nevetni vágyóknak: megerősítésül. A nevetni nem tudóknak, az élet súlyos terhei alatt görnyedezőknek pedig gyógyszerként írjuk fel - hiszen a megértett világ sokkal elviselhetőbb. Nyissák ki valahol a könyvet, olvassanak bele, majd nevessenek Szűcs Édua bölcs-bolondos rajzain. Közben pedig gondoljanak arra, mi mennyit nevettünk, amikor megpróbáltunk erősebbek lenni a nevetés erejénél, és okosabbak a humor bölcsességénél.

Ha elmormolják: „ma még nem nevettem”, talán eszükbe jut egy barát, társ vagy régi ismerős, akivel kedvük lesz majd együtt mosolyogni és kacagni a világ bolondságain, vagy éppen a mi történeteinken.

És senki sem tudja, hogy milyen titok rejlik a legnagyobb katasztrófa, a méhek kipusztulása mögött.

Egyszer csak öt fiatalt a világ különböző helyein megcsíp egy méh. Mind az ötöt pillanatok alatt elviszik egy kutatóközpontba, és heteken át kísérleteznek velük – majd a „méhcsípettek” óriási sztárok lesznek, mindenki látni akarja őket, talkshow-kban szerepelnek…

A hírnév tizenöt perce azonban elmúlik, hőseink egy világvégi kanadai szigetecskén találják magukat, ahol semmi más dolguk nincs, mint hogy történeteket találjanak ki. S közben lassanként megismerik a világ pusztulása mögött álló hátborzongató machinációt…

Az „A” generáció sajátos fénytörést ad a szerző első művének, az 1991-ben megjelent X generáció-nak: ezúttal is megejtően különc alakok mesélnek egymásnak ironikus, világvége-hangulattal átitatott történeteket – de ez egy vadonatúj nemzedék, amely megtalálja a történetmondás egészen új módját a pusztuló, de talán még menthető világban.

A skandináv irodalom egyik izgalmas, fantasztikusan sokszínű szeletébe, az elmúlt két évtized dán novellisztikájába nyújt betekintést a kötet. Ez a kispróza egyfelől szorosan kapcsolódik a dán irodalmi hagyományokhoz, melyek egyik legfontosabb jellemzője a realizmus, az emberi lét mozgatórugóinak feltárása, de ugyanakkor meg is újítja e tradíciót: az olvasót hiányos szerkesztésmóddal állítja kihívások elé, a szövegek rövidebbek, töredékesebbek, valamint szerepet kap a groteszk és az abszurd szemlélet, illetve az allegorizáló-parabolisztikus stílus.

Az antológiában az elmúlt évtizedben született novellák mellett az Abszolút semmi köze a szexhez című korábbi válogatás legsikeresebb novellái is újra megjelennek.

Tartalom

Janne Teller: Ahogy úgy ringatják a csípejüket, szemüket a földre szegezve
Pia Juul: Az elviselhetetlen dán dal
Naja Marie Aidt: Ahogy az angyalok szállnak
Hanne Marie Svendsen: A Felhőgyűjtő
Mads Brenøe: Abszolút semmi köze a szexhez
Ida Jessen: Holttest a mezőn
Helle Helle: A menetrend
Christina Hesselholdt: Állat
Peter Høeg: Egy kiegyensúlyozott fiatalember tükörképe
Simon Fruelund: Dagály
Anders Bodelsen: Merete nővér
Katrine Marie Guldager: Nørreport
Trisse Gejl: Az utca
Sven Holm: Az ég peremét
Kim Blæsbjerg: Novella
Charlotte Weitze: Sötét biciklisek
Jan Sonnergaard: Legénybúcsú
Adda Djørup: Száműzetés
Peter Rønnov-Jessen: Fajtalankodás birkákkal
Svend Åge Madsen: Daniel története

„Valakinek ki kell mondania az igazságot. Még mielőtt elterjesztenék a disznó szokásaikat. Ahogyan járnak, úgy ringatják a csípejüket, szemüket a földre szegezve. Teljességgel elfogadhatatlan. A földet bámulják, mintha takargatnivalójuk lenne. Biztos van is nekik. Ezt írtam meg. Azok ott, akik a sínek túloldalán laknak, eltitkolnak valamit. Mi, többiek nem tudhatjuk, hogy mit. Biztos valami tisztességtelen ügy. Különben nem kellene rejtegetni. El kellene venni tőlük a gyerekeiket. Senkinek sem tesz jót, ha így nő fel. Ha a mi oldalunkon lakhatnának, biztos ők is elkezdenének úgy mozogni, mint mi. Hamarosan megszűnne az egész probléma. De mi van akkor, ha ez a csípőringatás a vérükben van?”

Olvasson bele a könyvbe - http://scolar.hu/images/uploadedFiles/dannovellak_lapozo.pdf

A tudós komoly ember, aki szigorú, jól kidolgozott, kipróbált és ellenőrzött módszerekkel dolgozik, eredményeit a tudósközösség kontrollja és józan, racionális kritikája mellett publikálja.

Ez volna hát a tudomány embere, ahogy a népszerű sztereotípiákban és vállveregető karikatúrákban megjelenik – s pontosan ez az a kép, amellyel Michael Brooks, a jeles tudományos szakíró vitába száll. Állítása szerint ez a fajta tudósimázs csak az utóbbi szűk évszázad, de még inkább az utóbbi pár évtized terméke; elegáns, de szűkre szabott szerep, amelyet egyszerre erőltettek kívülről és támogattak – a komolyság és a presztízs jegyében – a tudományos közösségen belülről is. Csakhogy az eredetileg álcázásnak is szánt maszk szépen rajtaragadt viselőjén: bár a kutatók sokszor próbálnának másként is viselkedni, ezt leginkább csak rejtve vagy titokban tehetnék meg.

A szerző határozott állítása szerint ez az imázs és egyben szerepelvárás nemcsak hamis, hanem kontraproduktív is: alkalmazása rendre a kreativitás rovására megy. Illetve csak menne, ha a tudósok hagynák magukat kordában tartani – a vakmerők és a „dilisek” ugyanis rendre kitörnek a karámból. A könyv gerincét különböző esettanulmányok felsorolása teszi ki, lelkesítők és elszomorítók vegyesen, bár az optimizmus erősítése céljából tán az előbbiek vannak többen.

Brooks könyvében a tudósok csakúgy gyarló emberek, mint mi magunk: apróbb-nagyobb csalások révén jutnak előre, a szabályokat megkerülik, vagy ha nem megy, nyíltan áthágják, tudományos konkurenseikkel szemben pedig néha nemtelen eszközökkel élnek – pláne, ha meggyőződésük, hogy igazuk van. Az ideális tudománykép normáinak megsértőiről és a következményekről szóló fejtegetéseit imponáló tudománytörténeti törzsanyaggal megtámogatva tárja elénk Brooks – már csak ezért is megéri könyvét lapozgatni. (Azért meg kell jegyeznünk: a fordítás néhol döcög, és nem is hibátlan – nem ártott volna átnézni még egyszer-kétszer.)

Ráadásul a könyvben esettanulmány gyanánt elemzett témák megdöbbentően aktuálisak bírnak lenni. A minapi brutális erejű napkitörés hatásainak számbavétele közben eszünkbe kell jusson például a zseniális, 1970-ben fizikai Nobel-díjjal jutalmazott svéd tudós, Hannes Alfvén esete, akinek a kutatásai nélkül mit sem tudnánk a plazmahullámokról és a Föld mágneses védőpajzsának pontos viselkedéséről – miközben irigy és intrikus kollégái miatt hosszú időn át csak kerülő úton, csak kicsiny presztízsű tudományos lapokban publikált. Mert bizony bármily szórakoztató is a kreativitásuk határát tudatmódosítókkal tágító, majd általános elismerést szerző tudósok esete, a másik oldalról annál elszomorítóbb a régi cinikus tudománytörténeti bonmot igazolódását látni: minél nagyobb mértékben segítette elő egy jeles tudós saját tudományterületének bővülését, annál nagyobb kolonc lesz majd személye és műve a fejlődés útjában.

Az önmagukon kísérletező zseniális bolondok és a megkésett vagy kétes értékű elismerésbe belekeseredő innovátorok példája kétségtelenül megindító. A ma is élő és viruló zseniális, autodidakta feltaláló, Stanford Ovshinsky kreálmányai nélkül például nem létezne modern félvezető-technológia, s a mobiltelefonoktól a laptopokig, a hibrid járművektől az LCD tévékig többtucatnyi, civilizációnk számára immár létfontosságú berendezés (legalábbis a mai formájában) nem jöhetett volna létre – ahhoz viszont már nem volt elég tehetsége, hogy tudását pénzre is „lefordítsa”. Olyan is van, amikor a minden szabályt áthágó tudós megbolondítja az egész közösséget, Stanley Prusiner pedig úgy zsebelte be a kergemarhakór kórokozójának azonosításáért kijáró Nobel-díjat, hogy voltaképpen sosem igazolta az állítólagos prionok felelősségét, ahogy azt sem, mik is ezek valójában.

Brooks szeret ugrálni a témák között, néha meredek asszociációkat alkalmaz, s könyve olvastán abban sem vagyunk biztosak, hogy eredeti téziseit sikerült-e igazolnia – viszont rengeteget megtudunk tőle a huszadik századi természettudományok fejlődéséről és a tudósközösségek működéséről is. 

A Tövispuszta családregénynek kicsit elnagyolt, kordokumentumnak ugyancsak. Ahogy sokasodnak a szereplők, úgy válik egyre elnagyoltabbá a történet, egyre sematikusabbá a korrajz.
És mégis működik. Mégis fél éjszakán át olvasom, gyomrom ökölben, hiszen nagyjából sejthető, hova lyukad ki a történet, nem tudom letenni.
A történet eleje, a három fiú gyerekkora kimunkált, jól megírt. Nem szerencsés korban születtek, meg kellett élniük a hosszú huszadik századot. A mese azt tanúsítja, hogy csak a díszlet változik, az ember nem. A történelmi helyzet csak feltárja, felnagyítja a bennünk rejlő valódi egyéniséget, bepillantást enged a lélek legrejtettebb titkaiba is. És ebbe belefér a nyilasuralom idején az anyját védő focista bosszúból történő megnyomorításától az ÁVO-s tiszt életben hagyásáig sok minden.
Miről szól ez a regény? Az egyének alkotta történelemről. Nem tudja, nem is feladata magyarázatot adni arra, hogy a sok egyéni sorsból hogyan válhatott ilyen véressé ez az évszázad. Csak elmeséli. Ilyenek vagyunk. Gyilkolunk, életet mentünk, sokszor felváltva, indokolhatatlanul.
Kíváncsi lettem volna a miértekre. Az író felvállaltan saját történetét írja meg. Persze szemforgatás lenne azt mondani, hogy akkor ismernie kellene a motivációkat. Messze jobban ismeri múltját, mint sokunk. Messze bátrabban szembenéz vele, messze bátrabban felvállalja. De jó lenne legalább találgatni, miért. Miért nem látjuk, hogy az ’Eszme’ a valóságban eltorzul, miért akarjuk túlélni a haláltábor borzalmait, miért nem adjuk fel? Elzának könnyű, ő látja a jövőt. Ő tudja, hogy túl kell élni, mert hosszú élet vár még rá. De mi tartja életben azt, aki csak a pillanat borzalmait látja?
Minden nyűgünkkel együtt mégiscsak a második nemzedék vagyunk, aki nem látott háborút. Adja ég, hogy gyermekeink folytassák ezt a sort. Mit is láttak a nagyszüleink? Az első világháborút az ő szüleik harcolták meg. Ők megélték a gazdasági világválságot, a háborúba sodródás éveit, a második világégést, a kommunizmust a maga 56-os reményeivel, aztán beleöregedtek a Kádár-korba, és még élik a rendszerváltást. Láttak, temettek el halottakat. Sokat. Sokszor láttak, netán tettek olyat, amire nem lehetnek büszkék. Soha ne kelljen olyan alkukat kötnünk, mint nekik. Nem tudom, háborús viszonyok között, amikor a saját, sőt hozzátartozóink életéről van szó, olyan emberként tudnánk-e viselkedni, amilyennek gondoljuk magunkat. Felismernénk-e azt a pillanatot, amikor a szülőföld már nem a hazánk. Szabad- e vagy éppen kell-e összecsomagolni, és új életet kezdeni valahol máshol.
Szeretném továbbolvasni a történetet. Sőt, újraolvasni, a háború végétől napjainkig, részletesebben. Kepes András jól ír, szívesen olvasnám az ő tollából. Jól tapint rá a lényegesre, jól hámozza ki a zűrzavarból a megtartani, elmesélni érdemest. Olvasnék még tőle.
Forrás: Kikötő-online

I Dareiosz perzsa király megépíttette a 2500 km hosszú Királyok útját, 112 pihenővel és kőhidakkal. Az út keleti vége a Selyemúthoz csatlakozott. A lótartás és a lovaglás viszont az ókorban az elit, illetve bizonyos katonai rang kiváltsága volt, a kereskedelemben a dromedárt használták közlekedési eszközként. Az egyiptomiak tengeri és folyami hajókat építettek, és kereskedelmi expedíciókat vezettek.
Sándor Tibor könyve a turizmus szempontjából vizsgálja az ókori kultúrákat, arra kíváncsi, miben hasonlított és miben tért el elődeink utazási kultúrája a maitól. A szerző, aki turizmustörténetet oktat, könyvét tankönyvnek és tudományos ismeretterjesztő munkának szánja. Publikációjának nem sok elődje volt: először 1885-ben, majd az 1930-as években, végül 1979-ben jelent meg hasonló tematikájú kultúrtörténeti áttekintés. Összegzésében minden korabeli utazási formával foglalkozik, a kereskedelmi- és katonai utazásokkal éppúgy, mint a turisztikai célúakkal. Mert ilyen is volt már akkor, noha csak kevesek kiváltsága volt az idegenforgalmi célú utazás. Már az egyiptomiak között is voltak, akik kifejezetten a megismerés vágyával és a szórakozás végett utaztak. Szinuhe története – amely egy sírfeliraton maradt meg – a világirodalom minden utazási regény őse, míg Hérodotosz útikönyve az első ismert alkotás a maga műfajában. Mégis, nem a felfedező kedvű egyiptomiak, hanem a főníciaiak kerülték meg először Afrikát. A legnagyobb utazó- és kereskedő nemzet sokáig a görög volt. A vendégbarátság intézménye, illetve fogadók és kovácsműhelyek biztosították az utazók számára az éjjeli szállást, bár a szárazföldi utak nem voltak a legjobbak, nem létezett egységes útrendszer. A kereskedelem legfőbb eszköze a hajó volt. A legnevesebb utazók is a görögök közül kerültek ki , a görög mitológiából és irodalomból jól ismerjük Odüsszeusz, Thészeusz, Héraklész, vagy Iaszón utazásait. Odüsszeusz kalandjai fordulópontot jelentenek az utazások történetében: a görög hős ugyanis szeret utazni és megélni a kalandokat, és bár választhatna sokkal rövidebb utat a hazatéréshez, nem teszi. Az átlag görög utazó – ha szórakozásból utazott - célja szerényebb volt: a pánhellén sportversenyeket, az olimpiákat, az ünnepi misztériumokat és az istenek szent helyeit látogatták legtöbben. A római birodalomban, különösen a Kr.u. 1-2. évszázadban, méginkább megnőtt az utazási kedv. Minden együtt volt, ami az utazáshoz szükséges: béke (azaz biztonság) és viszonylagos jólét, jó minőségű utak, egységes pénzrendszer, közös nyelv (latin, ill. koinét). A római útrendszer 40 ezer km rendszeresen karbantartott utat jelentett, de a teljes úthálózat elérte a 200 ezer km-t. Sándor Tibor részletesen elírja a nevesebb utak (Via Appia, Via Salaria, Via Aurelia, Borostyánkőút stb.) útvonalát, és az utazás módjait (gyalog, szekéren, kocsin) A rómaiak lassan és kényelmesen utaztak, a gazdagoknak villáik voltak szerte a birodalomban. Különösen kedvelt üdülőhely volt a Nápolyi-öböl és Baiae, amely nemcsak az elitnek, de a módosabb polgárnak is kedvelt fürdőhelye volt, és kielégítette a tömegturizmus igényeit. A nagy melegben a leggazdagabbak a hegyekbe vonultak. A rómaiak sokat közlekedtek a tengeren is, és bár nem voltak nagy felfedezőik, jelentős kereskedelmet bonyolítottak le a vizen. Személyszállító hajóik nem voltak, a teherhajókon lehetett utazni. A rómaiak úticélja – a híres fürdőhelyeken kívül – a világ akkori hét csodájának a megtekintése volt, ami mind a birodalom határain belül helyezkedett el. A legelterjedtebb csodakatalógus szerint ezek a következők voltak: a gízai piramisok, a Pharosz szigeti világítótorony Alexandriánál, Szemiramisz függőkertje Babilonban, Artemisz istennő temploma Epheszoszban, a halikarnasszoszi Mauszóleion, a rhodoszi kolosszus és Pheidiasz Zeusz-szobra Olümpiában. A rómaiakat alapvetően a régiségek érdekelték, a jelen építészetével és életmódjával nem foglalkoztak. Így nem zavarta őket, ha például a görög építészeti csodák romosak, a környezet így is lenyűgözte őket. A könyv szerzője sorra veszi a rómaiak görög, itáliai és egyiptomi úticéljait. Foglalkozik a rómaiak tájhoz való viszonyával, neves utazóiakkal (Aeneas, Nero, Hadrianus, Seneca, Apollóniosz), és az utazással mint irodalmi toposszal. A könyv végén a keresztény utazók is felbukkannak (Szent Pál és más térítők), szó esik a keresztény püspökökről, akik nagy számban igyekeztek a különféle zsinatokra, a zarándoklatról, mint az utazás egyik új formájáról, illetve a bibliai helyszínekre alapuló turizmusról. Az egyetemi oktató szándékában áll megírni az utazástörténeti áttekintés folytatását is, amely a középkortól máig nyomon követné az utazások, a 19. századtól kezdve pedig a turizmus történetét.

Forrás: kony7.hu

Bár Herrndorf bestsellere önmagában is van annyira jó, hogy azt mindennemű hivatkozási alap nélkül az év fontos kiadásai között tartsuk számon, a német kritikusok által adott "új Zabhegyező" cím mozgatja meg a legjobban a fantáziánkat a könyv fülszövegének elolvasásakor. A Zabhegyező, mint izgalmas viszonyítási alap megemlítése sokakat csábíthat a Csikk megvásárlására, így érdemes a német szerző regényét Salinger klasszikusának fényében megvizsgálnunk.

Herrndorf hasonlóan fontos egzisztenciális kérdéseket feszeget bestsellerében, mint Salinger, de válaszadás módjában, ill. válaszainak jellegében jelentősen eltér Salingerétől. A Csikk és a Zabhegyező főszereplői ott hagynak csapot-papot, hogy elmeneküljenek a világból. Motivációik, ill. kalandjaik végkifejlete viszont nagyban különbözik. Míg a Zabhegyező Holden Caulfieldje züllött arcokkal találkozik, és lebujokban whiskyt szopogat, addig a Csikk főszereplője, a 14 éves Maik orosz származású osztálytársával, Andrej Csicsacsovval, becenevén Csikkel lopott Ladában menekül Havasföld irányába. Maik és Csikk utazása vakmerő, de koránt sem annyira dekadens, mint Holden bolyongása New Yorkban. Maik kívülállónak érzi magát, szerelmi csalódás is éri, de alapvetően azért vállalkozik a rizikós utazásra, hogy kitörjön abból a légüres térből, amit már tiniként is maga körül érez az iskolai élet sivársága és a szülői gondoskodás hiánya miatt. Bár számára is taszító a felnőttek kiüresedett élete - édesanyja alkoholista, apja pedig fiatal titkárnőjével hetyeg -, mégis inkább a tinédzserkori bizonytalanságot igyekszik elsősorban leküzdeni és nem akar kivonulni a társadalomból, mint Holden. Ez pedig a két könyv lényeges különbsége.

Salinger hőse a teljes kivonulást, a lehetetlent áhítja, és ezért bukása elkerülhetetlen. Ezzel szemben Herrndorf - bár regényében olyan súlyos problémákra világít rá, mint a család diszfunkcionálissá válása, a bevándorlókat érő előítéletek -, mégsem utasítja el a társadalmat, hanem elfogadható mentsvárakat és a betagozódás eszközeit keresi. Az út nem fenékig tejfel, hiszen Csikk egy ponton javítóintézetben, Maik pedig kórházban találja magát, de kalandjaik folyamán pozitívan csalódnak a felnőttek a világában. Ez az élmény pedig erőt ad nekik, hogy magabiztosabban lássák jelenüket és jövőjüket.

A Csikk így egy pozitív üzenetű fejlődésregény, amely kihangsúlyozza a személyes karakter, az őszinte barátság és összetartás fontosságát. Nyomokban ugyan tartalmaz salingeri elemeket, de ezektől érdemes elvonatkoztatnunk, hiszen Herrndorf izgalmas road tripje saját értékei, mind univerzális üzenete, mind szórakoztató formája miatt minden korosztály számára az év egyik legjobb olvasmányélményét nyújthatja.

Forrás: kultblog.hu

Első mondat a könyvből:
"A levelek és a szirmok szintjén Magyarország elég különlegesnek tűnik a turisták számára ahhoz, hogy érdemes legyen idelátogatniuk."

A magyar származású George Mikes nevezete először Magyarországot a "marslakók földjének". Önironikus megjegyzésével arra utalt, hogy a magyarok a világ összes többi népétől különböznek. Mekkora is ez a különbség, s milyen mélyre nyúlik?

-Miért álldogálnak a buszon elszántan a magyarok, miközben le is ülhetnének?
-Miért írják fordított sorrendben a nevüket?
-Miért ütemes tapssal fejezik ki tetszésüket, ami Nyugaton szinte sértésnek számít?
-Miért szeretnek annyit szónokolni?
-S miért emlékeznek még ma is oly keserűen Trianonra?

Ilyen, és ehhez hasonló kérdéseket vet fel ez a könyv.

A bevezető fejezetekben inkább érdekességeket sorol egymás után: egy magyar wc-re hiába van kiírva, hogy "férfi", az ne tévessze meg a gyanútlan turistát. A szó hasonlít a "female" kifejezésre és annak hasonló szavaira más nyelvekből, de nem, ez nem a női mosdó. A "bor", bár hasonlít a nemzetközileg elterjedt elnevezésére a sörnek (beer), nem sör, hanem wine. A Borsodi sör pedig maga a teljes káosz...

A későbbiekben pedig megpróbál a mélyére látni azoknak a számunkra természetes hagyományoknak, gesztusoknak, sirámoknak, amik annyira beépültek a köztudatba, hogy nem is kutatjuk az igazságát vagy meg sem kíséreljük kutatni az eredetét. Például azt, hogy miért magyarabbak a magyarok számára azok, akik más országban élnek és talán a dédszüleik voltak utoljára magyarországiak, mint azok az itt született, magyarul beszélő, mindig is itt élt cigányok? Vagy azt, hogy  Trianon és a franciák miért s mennyire vörös posztó a magyarok szemében vagy mik a magyar oktatási rendszer faramuciságai?

Érdekességként említ olyan, számunkra természetes dolgokat, mint a magas kerítések, lakatok és harapós kutyák szinte minden kert körül vagy azt, hogy elegánsan, kosztümben-öltönyben mennek a hallgatók vizsgázni.

Gondolkodó embereknek való kötet, tágra nyílt szemű csodálkozással, lenézés nélkül.

Első mondat a könyvből:
"Az az igazság, ha a vén Dover őrnagy nem esik össze holtan a tauntoni futtatáson, Jim sosem került volna el a Thursgoodba."

Az angol hírszerzés legfelsőbb soraiban egy áruló rejtőzik, egy beépített ügynök, aki magának Karlának, a szovjet kémfőnöknek jelent. Amit az áruló tud, tudja Karla is. A Körönd legféltettebb titkait. A beépített és alvóügynökök nevét és címét. Mindent. És hogy teljes legyen a kép, Karla az ügynökén keresztül gondosan kiválogatott, meg- vagy átírt információkat juttat el az angoloknak, akik ezekkel a kémjelentésekkel próbálják megerősíteni a pozíciójukat az amerikaiaknál.
A legtöbben azt sem hajlandóak elismerni, hogy baj van. A legtöbben még csak bele sem mernek gondolni abba, hogy az áruló révén Karla minden egyes lépésükről tud. A legtöbbek szerint minden a legnagyobb rendben van. Kivéve George Smiley-t, a csendes, kövérkés és nyugdíjas egykori hírszerzőt, aki állhatatos munkával, bulldogkitartással és legendássá vált kihallgatási technikájával csapdát állít a soraikba férkőzött szovjet kémnek, és rajta keresztül Karlának, örök ellenfelének, a titokzatos szovjet kémfőnöknek.

"Intelligens, izgalmas, tele meglepetésekkel. A többi kémregény ehhez képest papírszagú és unalmas." - (The Sunday Times)
"John le Carré a kémregény nagymestere" - (The Financial Times)
"Senki sem képes a mai írók közül ennél izgalmasabbat írni, ennél összetettebb történetet kitalálni. Alapkönyv" (Chris Woodehead - The Sunday Telegraph)
"Le Carré még soha nem írt ilyen aprólékosan az angol hírszerzés belső világáról, könnyedén mozog múlt és jelen, kaland és aprólékos kutatás között, és az olvasó még csak találgatni sem nagyon tud, hogy a hírszerzés öt vezetője közül melyik a kettős ügynök" - (The New York Times)

"Lebilincselően izgalmas történet, kivételes írói fantázia szüleménye. Olyan eredeti, mintha megtörtént volna." - (Kálloy Molnár Péter)
"Igazi profi kémregény. Aki szereti az ügynöktörténeteket, az remekül fog szórakozni." - (Mucsi Zoltán)

Az ország kedvenc toxikológusa. Hetente három-négy előadást tart, négy vidéki egyetemen tanít, napi negyven-negyvenöt beteget lát el az osztályán. Heti egy-két éjszaka ügyel, beosztottjai állítják, hogy ha ő vezeti az éjszakai ügyeletet, akkor mindig húzósabb a műszak, mert maximalista. Ha van szabadideje, akkor sincs, mert ilyenkor olvas utána a szakmájába vágó kérdéseknek.

Saját bevallása szerint munkaalkoholista. Saját bevallása szerint "munkaalkoholista" és "családfüggő". Ünnepnapokon mindig Sacher-torta náluk a desszert. Természetesen neki is van káros szenvedélye: a pipázás és a mogyoróscsoki evés. "Szenvedély nélkül lehet élni, csak nem érdemes, ám meg kell tudni húzni a szenvedélyszerű viselkedés és a szenvedélybetegség közötti határvonalat" - vallja.

Szól ez a könyv tehát minden függőnek és kevésbé függőnek, kezdő és haladó szülőknek, akik nem tudnak mit kezdeni rakoncátlan gyermekeikkel, és az állandóan változó világgal, ami újabb és újabb függőségeket hoz létre - mindezt teszi életszagú, megtörtént esetek elmesélésével, olykor humorosan, sokszor pedig halálosan komolyan.

Dr. Karizs Tamás, a kötet társszerzője (Jogász, újságíró, szerkesztő, fotós) - Zacher Gáborral a gimnáziumban elválaszthatatlan jó barátok lettek, s ez a harminchét éve tartó barátság adta az ötletet, hogy közösen gondolják végig, s írják meg ezt a kötetet. Valószínűleg ő az egyetlen, aki iránt a közismert toxikológus teljes bizalommal volt, és akivel őszintén oszthatta meg gondolatait.